A 21. század legnagyobb ökológiai katasztrófája

Ázsia Csernobilja: az Aral-tó valaha Ázsia legnagyobb tava volt, mára viszont a 21. század legnagyobb ökológiai katasztrófája lett. De mi történt az Aral-tóval és van-e megoldás a megmentésére? Az Aral-tó a Kaszpi-tenger testvére, Üzbegisztán és Kazahsztán határán található. Eltűnése nem az első, de lehet hogy az utolsó. A 10–12. század úgy emlegették, mint a „a tó, amely kiszáradt”, de később, a 17. században újból feltámadt, életet adva a környéken élő népeknek.



Hová lesz ennyi víz?


A tó kiszáradása tulajdonképpen egy természetes folyamat része. A száraz kontinentális éghajlaton a hőingás magas, a csapadék kevés, így a tó a párolgás miatt gyorsan veszíthet vizet a területéből. A körülmények miatt a környező folyók szerepe óriási: a tavat az Amu-Darja és a Szir-Darja táplálták. Ez az egyensúly pedig egészen jól működött addig, amíg az emberi kapzsiság és butaság bele nem szólt a természet munkájába. A folyók elvezetése pedig olyan folyamatot indított el, ami hatalmas ökológiai katasztrófát eredményezett. És aminek a hatásait a jövőben is érezni fogjuk.


Jó ötletnek tűnt


Amikor az 1870-es években a két folyó vizét kezdték a környék öntözésére használni, még nem tudták, hogy a jövőben a víz elvezetése milyen súlyos gondokat fog okozni. Később a Szovjetunió gazdaságpolitikájának szolgálatában született abszurdnak tűnő ötlet viszont már végzetes volt a tóra nézve. Úgy gondolták, hogy a sivatagban gyapot- és rizstermesztésbe fognak, ám ezeknek a növényeknek igen nagy a vízigényük, viszont a terv szerint a két folyó vize megoldotta volna az öntözés problémáját.


Ennek érdekében először atomrobbanásokkal igyekeztek megfordítani a folyók folyásirányát, majd csatornákat és gátakat alakítottak ki a megfelelő vízmennyiség elérésének érdekében. A végeredmény pedig részben sikeres volt: ez lett a világ 3. legnagyobb gyapotültetvénye, amihez szükség volt 36 000 km hosszú csatornahálózatra, 45 gátra és 80 víztározóra. Az eredmények között pedig szerepel a világ 4. legnagyobb tavának kiszárítása is.


A kiszáradás következményei


A tó mára területének mintegy 80 százalékát elvesztette. A kiszáradásnak köszönhetjük az Aralkum-sivatagot, ahol a megrekedt, homokban rozsdásodó halászhajók szürreális fotói bejárták az egész világot.


Halfajok pusztultak ki, nőtt a levegő sótartalma, a gyapottermesztéshez használt vegyszerek pedig a levegőbe kerültek és nagy területen elterjedtek. Ennek köszönhetően nem csoda, hogy itt a legnagyobb a világon a súlyos és halálos légúti megbetegedések aránya. A vegyszerek miatt a csecsemőhalandóság és a májrák előfordulása is súlyos mértékben növekedett.


A környéken élők az Amu-darjából nyerik az ivóvizet, amit viszont nem tisztítanak, csak klóroznak, így tele vannak káros anyagokkal, amik további károsodást okoznak a környéken élők szervezetében. A tisztított ivóvíz pedig kiemelkedően fontos és elengedhetetlen az egészséges élethez.


A halálozási statisztikák az Aral-tó térségében iszonyúak. A szennyezett víznek, levegőnek és termőföldnek köszönhetően az itt élők átlagéletkora 50 év, és minden 10. gyermek meghal egy éves kora előtt hörghurut és vérszegénység, valamint vér- és pajzsmirigyrák miatt. Egyre kevesebben is élnek ezen a vidéken, hiszen nincs halászat, nincs halfeldolgozás, így nincs munka sem.


Újra élhet a tó vize


A kutatók szerint ez a folyamat csak részben visszafordíthatatlan. Rengeteg pénzre és munkára lesz szükség ahhoz, hogy a tó újra éljen és életet adjon a környezetében élőknek. Az 1990-es években már próbálkoztak egy földgáttal, aminek hatására nőtt a vízfelszín és csökkent a sótartalom, ám ez a gát később sajnos átszakadt.


Az eredményeket követve 2005-ben megépítették a Kok-Aral gátat, aminek köszönhetően a tó vize 2 métert emelkedett, a tó felülete 18 százalékkal nőtt, a sótartalom pedig megfeleződött. A tó megmentése mindenki érdeke, így a jövőben nagyobb támogatásokkal próbálják növelni a vízfelszínt és ismét élővé tenni az Aral-tavat.


https://hu.wikipedia.org/wiki/Aral-t%C3%B3

https://xforest.hu/aral-to/